Amikor huszonvalahányévesen felvettek az Iparművészeti Egyetem videó szakára, apukám azt mondta, hogy most már nem bánja, hogy nem szabályoztuk a fogaimat, mert úgyse lesz belőlem énekesnő. Lesz rendes szakmám. Addig nem is gondoltam arra, hogy énekesnő legyek, ezért igencsak elcsodálkoztam apu szavain… Ritkán őrzök meg a múltból konkrét mondatokat, de ez, a furcsaságánál fogva megragadt bennem.
Aztán úgy alakult, hogy pont az Iparon született meg az első zenekarom, ami olyan volt, mint egy kicsi Budapest Bár. Kerestünk egy vendéglátós szintist, és hárman énekeltünk feldolgozásokat, egy animációs és fotószakos fiúval trióban. Karajokénak hívták az együttesünket, és főleg egyetemi bulikon játszottunk. Egyszer odajön hozzánk egy fószer, hogy most már ő is szeretne énekelni, nehezen tudtuk neki elmagyarázni, hogy a Karajoké a mi nevünk, és nem az est jellege.
Akkor már írogattam magyar szövegeket slágerekre és kezdtem magamnak felfedezni a brazil zenéket, amik azóta is a legközelebb állnak a fülemhez és a szívemhez. Később lett egy Special Gizda nevű triónk, amiben két nagyon tehetséges zenésszel Darvas Kristóf zongoristával és Bujdosó János gitárossal kezdtünk együttműködni. Szélsőségesen különböző irányú energiák voltunk, de talán ez adta a zenekar pikantériáját, és az underground szférában eléggé lendületesen dübörögtünk. Az emberek kíváncsiak voltak ránk, arra a furcsa hangulatra, amit ez a három lény tudott összehozni. Akkor is még főleg orosz és latin dalokat énekeltem saját szöveggel. Egy idő után már jöttek saját nóták, és mivel nem vagyok tanult zenész, „szájjal” írtam a zenéket, azaz ahogy jött a szöveg, jött vele a dallam is. A zenekar közben Specko Jednóvá alakult, és lettek egyéb nyúlványai is, például elkezdtünk gyerekeknek zenélni.
A Budapest Bár is megjelent az életemben, és megismertem egy csapatnyi kortárs alter előadót. Az elején, hogy úgy mondjam, nem volt probléma, azzal, hogy nem mindenki tőről metszett énekes. Dóri és Gyuri belépése kicsit felsrófolta a közönség igényeit, és szépen én is elindultam, hogy kicsit felsrófoljam a hangocskámat. Egy nagyon kedves énektanár nénihez kerültem, egy nálam jó 10 évvel fiatalabb jazz énekeshölgyhöz. Sok praktikus dolgot tanultam meg tőle, de az órák azzal teltek, hogy főleg én szórakoztattam a tanár nénimet. Remek volt a hangulat, sokat nevetünk, aztán el-elmaradoztam.
Virtuális mesterekre álltam át, órákig youtube-ozok, mert nemcsak hallgatni, hanem nézni is szeretem, ki hogyan énekel, hogy rágja a szavakat, mit művel a szájával, az arcával, és persze milyen lelkülettel van jelen. Ritkán válok rajongóvá. Igazi varázslókra tudok csak rácuppanni. Az egyik ilyen mágust Andreson Paaknak hívják. A Tiny Desc nevű zenei sorozatban ismertem meg, és azóta ő a főkedvencem. Megbabonázva figyelem a fogsorát, ahogy élvezettel, harapja a dalokat, és közben ruganyos és precíz mozdulatokkal dobol. Minden porcikáját átjárja a muzikalitás áramlása. Ebben a műsorban fekete napszemüveget visel, így a nézők tekintetének fókusza: maga az éneklő száj. Az a bizonyos tökéletes és majdnem 300 fokos fogsor, ami bár nem az enyém, de mindig jó hozzá visszazarándokolni, mint egy élő ereklyéhez, és erőt és inspirációt meríteni mozgásából. Néha koncert közben elképzelem, hogy nekem is olyan pazar fogzuhatagom van, és ez felettébb nagy boldogsággal tölt el. Ha hatalmas mosolyt látsz éneklés közben az arcomon, akkor lehet, hogy épp ezt vizionálom, örök hálával gondolva Anderson Paak szájművészetére. https://youtu.be/ferZnZ0_rSM