A legjobb westernfilmek mind úgy kezdődnek, hogy jön az idegen, lépte koppan a fajárdán, aztán berúgja a kocsmaajtót. Ajtó berúgva, film elkezdve – az ember tudja, hogy most valami nagyon jó fog következni, üldözés a sivatagban, pisztolypárbaj a naplementében, bujasággal teli kéjnő és revolverrel kimért igazság, a végén meg jóleső bosszú.
Kollár-Klemencz László pontosan így rúgja be az ivó ajtaját a Budapest Bár Budapest című albumon A város, ahova senki sem téved című dalával, és indít egy lemezt, ami számról számra csak jobb lesz, olyan változatos, mégis egységes képet festve úgy a bandáról, mint a fővárosról, hogy csak kapkodtam a fejem, mint a nagykátai cselédlány a sok csoda láttán, amint először lépett a Barokaldiba a Városligetben.
Minden kreatív alkotónak, akár egyedül csinálja, amit csinál, akár másokkal együtt, rendszerint kell pár év felfutás, ha úgy tetszik bemelegítés, mire eljut oda, ahova tehetsége és tudása szerint elviekben el kellene/lehetne jutnia. A Budapest Bárnak kellett tíz év és még annál is több album, mire megalkották mesterművüket, mert félreértés ne essék, a Budapest Bár Volume 7 mestermű – és főként azért, mert az énekesek szinte mindegyike szövegíróként, és a bandával együtt zeneszerzőként jegyzi a dalok több mint felét. Kellett idő, tapasztalat és megélés ahhoz, hogy eljussanak ide, nekünk pedig nem kivárni kellett, hanem élvezni az utat, mert az együttes minden egyes albuma önmagában is kiváló alkotás, ám amit itt kapunk, az egy tűzijáték.
Farkas Róberték példásan keverték a régit és az újat, a harmincas évek Budáját és korunk Pestjét. Tökéletesen megfér egymás mellett Frenk Albérlője és a Pesti polgár Behumi Dóri szimplán szenzációs előadásában (nála jobban senki nem du-duzott még, ezt bizton állítom ebben a zseniális dalban, amely most furcsán időszerűnek hat), Ferenczi György Egyedül Budapestenje ütemesen és hitelesen zakatol, Szűcs Krisztián Jövőre című dala nemcsak szövegében hallatlanul szellemes, hanem zeneileg is, Németh Juci Éjszakai járatán pedig nem győzök mosolyogni, olyan ötletgazdag és édes nóta (“Csokis kekszet rágok / Rossz nagyon”). Mező Misi Vén budai hársfákja a maga akusztikus, derűs és magabiztos módján tökéletes ellensúlya Kiss Tibor Missziójának, ami egy nagyon személyes és szürreális szerelmi vallomás a városhoz (ahogy egyébként az egész lemez az). Soha nem gondoltam volna, hogy az LGT bármelyik nótája kompatibilis lehetne a Budapest Bárral, de itt a bizonyíték, hogy igen. Az Embertelen dalt lassan harminc éve fújom, kívül-belülről ismerem, s pár futam után elismerően bólogattam: így is lehet, igen, így is lehet. Az ember azt hinné, itt a vége a lemeznek, pedig nem. Rutkai Bori bohókás-szomorkás dala Égigérő mozgólépcső címmel ismét új fénytörésben mutatja a várost, Keleti András Egy budai teraszonnal erre ráhúz még egy lapot, és olyan nótát rak le, ami a húszas-harmincas évek legkiválóbb nótáival van egy szinten, bármelyik tabáni vendéglőben fűzték volna a prímás vonójába az ötpengősöket, hogy ezt húzza, csak ezt: “Mert maga körül valahogy mindig kedvezőek a fények / Talán túltengenek a DNS-ében a fotogének”. A Lila akácok Lovasi András és a Járom az utam Kiss Tibor előadásában egyszerre modern és korhű, ezen nóták nélkül nem lehet Budapestről lemezt készíteni.
Mire az utolsó nótához érünk, már nem érdekes, melyik dal egy éves és melyik nyolcvan, olyan egységes amalgámot alkotnak. Farkas Róbertnek a bandájával és az énekesekkel együtt sikerült kettőt meg kettőt összeszorozni, és beigazolódott a dal címe: Néha öt. Legalább öt. “Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itten, maradunk itt, maradunk” – éneklik egyszerre a végén Cseh Tamás emblematikus dalát, s ez engem valahol megnyugvással tölt el. Maradjanak csak, szeressék ezt a várost, énekeljenek benne és róla, mert megérdemli.