Az idei nyarunk legnagyobb koncertjét adtuk júliusban a Budapest Parkban, fantasztikus hangulat volt, ami veletek együtt vált valódi robbanóeleggyé! Egy Facebookos nyereményjátékban pedig jobbnál jobb élménybeszámolókkal kápráztattatok el minket, ezek közül most a fődíj nyertesének, Somogyi Boglárkának az írásával szeretnénk szórakoztatni titeket. Íme a mű, ami a zenekar tagjainak kedvence lett:
Köszönöm a kedvességét!
Elvitt engem és az Ördögtánctól a Szilvafácskáig ott ácsoroghattam.
2 órán át magácska magácskája lehettem, úgyis, hogy lefogytam 40 kilót (SE!).
Sofőröm az utazásban ön, mert elvitt odáig, lerakott, és ott is volt, meg nem is, mint a népmesében.
Nézhette volna, ahogy áhítattal vagyok szerelmes egyszerre sok meglett férfi emberbe, maga helyett. Fából készült alakokba, meg kottafejekbe.
Minden számra vonaglok és töltődöm. Érzek, rezonálok, remeg a szám, meg a lényem.
Ahogy annyira fáj egy szám, hogy a húsomba meresztem a körmeimet.
Mondanám, ön az oka, Stux hisz ma magába mindenki szerelmes, de én nem. Én nem akartam, azt hittem nem. Hisz toporzékolva tiltakoztam, bármi ilyennemű feltételezésre.
Bámulhatta volna a hihetetlen táncom, útközben felkontyolt hajam, csóválhatta volna a fejét lökdösődésemen.
Ámult volna ám a pillarebegtetésemen és gyors lábaimon, libbenő szoknyámon.
Emlékszik? Meghallgatta múltkor, mikor előadtam, mit érzek ilyenkor. Az egész testemen átfutó zenét, de ön kinevetett. Kigúnyolt, mert elárultam magának, szerintem a cimbalom hangja egyazon csontból van faragva, mint az emberi gerinc, a hegedű, a nagybőgő húrja ugyanabból az anyagból van, mint az idegszálak. A hermónika, a dob, a hangszál pedig minden kétséget kizárólag az izompólyámban ringatóznak valahol mélyen. Ahova az ön bókjai soha nem jutottak el.
Azt mondta, bolondságokat beszélek a bortól.
Én pedig ott álltam, és a három hosszúlépéstől függetlenül, igazam volt.
Különben hogyan is éreztem volna át ennyire a zenét, hisz még a lábujjamban is remegett valami. Ki lett belőlem csalva, a fojtott, lenyelt érzelem. Az összes.
Különben nem lennék most ennyire könnyű.
Amikor Juci hangja a gitárral felszakított, és sikoltott, még az ujjam hegye is bizsergett. Szökött ki a fájdalom, mert ön összetörte a szívemet.
De ön nem hallotta. Sejtettem. Kikacagott, mikor leteremtettem ezért, mert maga már csak ilyen kegyetlen.
Tudja meg, nem is gondoltam magára ma annyit. Maga nem tartott a karjában, amikor elaléltam. Maga magamra hagyott.
Én meg most, tudja meg, ringó csípővel, biztosan tudom, Szűcs Krisztián sokkal nekem valóbb, mint ön.
Vagy a Laci. Vagy a Misi. Vagy a Lovasi. Vagy a Feri. Sőt, az egész Farkas família.
És ott a csodás zenekar, meg a lányok, még a Dóriba és a Verába is szerelmesebb vagyok magánál, bizton állíthatom.
Tudja miért? Mert nekik dalból van a lelkük, és nem csak anatómiailag van szívük, mint magának.
Vörös rúzzsal tátogom a szavakat, amelyekben annyi érzelem üvölt, amennyi a szívtelen lelkében soha nem lesz.
Ön nem várta meg, míg a bortól bújós macska leszek és megkeresem magát. Vagy becsiccsentve felhívom, és belesuttogom a telefonba a füttyjelünket, esetleg ,,ibolyázni” hívom.
Maga eltáxizott a Budapest Parkba engem, majd otthagyott magamra, és ezt önnek én sohasem bocsájtom meg, akármennyire is odavagyok magáért.
Én ezt elviszem magammal örökkön örökké, és mellé csomagolom majd, mennyire szerettem. De az erejét, azt nem pakolom sehova, mert azt már nem bírja el a gyönge szívem a bőröndbe, mert túl nehéz, mint minden szép emlék.
Rútul játszott velem. Erre mondták, hogy maga veszedelmes.
Kérem, bocsásson meg, mert ennyire magába szerettem, hogy annyira már maga képtelen volt engem, ne haragudjon, hisz ezért el kellett hagynia, nekem pedig meg kellett ezért gyűlölnöm. Sajnálok minden átkot, amit önre, vagy, így utólag szégyellem, de a felmenőire összehordtam. Minden jót önnek! Legyen boldog mással, mert nekem Ön már nem kell, mivel nem adta meg azt az egyet, amit én a szerelmemtől várok, azt az egyet. Mit? Mit? Hát legyen itt velem. Amikor kell. Mindig.
Tehát maga helyett köszönöm a díszes publikum nevében a Budapest Bár egész stábjának és zenészeinek, énekeseinek, hogy ők viszont igen. Ott vannak. Amikor kell. Mindig. Személyesen, vagy a felvételeiken, és örökké tartó, igaz szerelmek. Akik feltépik a bánatot, majd összetoldják gyógyító hangjukkal a szakadást. A nagyapámra emlékeztetnek. Megríkatnak. Megsimogatnak.
S, ha talán van némi túlzás ebben az írásban, csak azért, hogy megértse a lényegét.
Örökké csókolom! Legyen mindig boldog!