A szakmánkban nekem azért sokszor kényelmetlen az, hogy sosem tudunk teljesen a jelenre koncentrálni, mert a naptárunk már jövő évre is kezd betelni, és a jövő nyári koncerteket kell fixálni. (persze ez még durvább lenne, ha csokigyáram lenne, hisz ott már augusztusra le kell adni a csokimikulásokat, na de a divatszakma meg aztán tényleg a legdurvább, mert amikor megkapjuk egy divatház nyári kollekcióját, már le vannak gyártva a következő évi trendnek megfelelő jövő téli darabok, ááá)
Na de a karácsony talán valóban az az esemény, amit nagyon szeretek és akarok is lekövetni, többé kevésbé pedig sikerül is. Soha életemben nem volt olyan még, hogy ádvent első vasárnapján (sőt előbb) ne díszítettem volna fel a lakást otthonos lámpácskákkal, angyalkákkal, gyertyákkal, ne áradna mindig a finom sütiillat, és ne lenne az asztalon időben az ádventi koszorú a gyertyákkal szépen meggyújtva, sorba-sorba.
Ez egy olyan melegség, olyan támasz, olyan jóérzés, amitől nem fosztanám meg magam holmi kényelmesség vagy lustaság miatt. Na, de pont annyira erős bennem az is, hogy aki velem él, szintén irtó jól érezze magát. Érezze a törődést, gondoskodást, a harmóniát, legyen a legklasszabb otthonérzete.
Milyen nehéz pedig a jelent megélni. Mindig a tervek, mindig a szorongás a múlton vagy tényleg, a jövőn. Akad bőven aggódni való. Nekem főleg globálisan vannak aggodalmaim, nem is kicsik. Szépen felnyílik a gyermeki elmém a valóságra, hogy milyen a világ. Hiába vagyok 41 éves lassan, kislányos naiv énem még mindig dominál bennem, alig-alig merek kikukucskálni mögüle, hogy jaj, tényleg itt tart a világ, az emberiség? Tényleg nagyon zuhanunk valami visszafordíthatatlan felé? Tényleg nincs remény? Vagy tényleg létezik a Földanya, aki megrázza magát a kellő pillanatban majd, és mindent elsimít?
Alig hiszik el rólam, hogy szorongó lány vagyok. A gyomrom szerintem csak akkor enged ki, amikor bekövetkezik az elalvás pillanata. Hoppá… az álmaimról ne is beszéljek. Atyaég. Lehet, hogy akkor is be vagyok feszülve? Na, azt nem tudom, fizikálisan, hogy néz ki egy rémálom alatt az ember.
Leggyakoribb álmom? Budapest bár koncert… már megy a koncert, én vagyok a következő, sokszor már el is kezdi a zenekar a számom, mikor észreveszem, hogy elhagytam a táskám, amiben a fellépő ruhám van, lélekszakadva épületeket, hatalmas tereket járok be a táskámért Vagy éppen nincs is nálam se ruha, se smink, a hajam torzonborz, és már hallom hogy megy a számom… mi lesz?!!! Szinte sosem álmodom végig ezeket a történeteket. Nem tudom, végül kijutok-e a színpadra, vagy sem. Milyen érdekes ez. Csak a kínlódást álmodom meg részletesen.
Na, de vissza a jóra, a szépre.
Karácsony. De jó nekünk, hogy meleg lakásban, pénzzel a kezünkben, békében ünneplünk, élünk. Kiváltság. Tudnunk kell, hogy kiváltság. Nem élhetünk vissza ezzel, és muszáj segíteni azokat, akiknek ez nem adatik meg. Kell.
Na tessék… olyan kellemes lélekkel ültem le írni, erre mindenből valami fura szomorúságot, vagy aggódni valót kerekítek. Nem szeretem ezt. De az tény, hogy a józanság, a tisztánlátás nem kerüli el az embert, ha nyitott erre. Tudni kell, mitől lehetünk boldogok itt, Európában. Mások kárán? Kemikáliák őrületes garmadában? A környezetünk teljes kizsigerelése árán? Kényelmes és megszokott érdekek miatt?
Mindig ezekbe a kérdésekbe botlok bele…
Kezdek felnőni?!
Neeeee………..
Kiskarácsony, nagy karácsony… megint megyek haza, mint eddig 40éve mindig. Otthon 23-a éjjel most már nem a szüleim, hanem én díszítem a karácsonyfát, mert mi 24én reggel látjuk meg elsőként, és este az ajándékkal és az égősor felkapcsolásával lesz teljes a pompa. Na meg jönnek estefelé húgomék a két imádni való, szinte saját gyermekeimként kezelt Rézivel és Linával (5, 7) Öcsém is otthon, anya süti a sütiket, apával sztorizunk és próbáljuk egyenesíteni a fenyőt a tartójában. Kimaradhatatlan az osztrák alkoholos csokiüvegcse dísz, apa kedvence, naná, hát osztrák határ mellett élőknek ezek már jó rég felkerültek a fára. Kis ajándék a vámosnak, és már hoztuk is át a sok csokit. Hűtőt.
Párom késő este érkezik autóval Pestről, mert a kisfiával is szentestézik még.
Így lesz kerek majd az este. A kertünkből, vagy ismerősök kertjéből van a hatalmas fenyő otthon, amit aztán eltüzelünk a kazánban. Egyre jobban sajnálom szegény fát. Mindig is sajnáltam. De egy családi tradíciót nehéz alakítani, ha nem vagyok már otthon, és nem én vagyok a “főnök”. Budapesten a lakásunkban uszadékfából készítettem öcsémmel egy szuper fát, ami a karácsonyfánk. Csodaklassz, menő, szép, izgalmas. Horgolt fehér díszekkel és piros masnikkal meg pici piros és fehér gömbökkel van díszítve. Vagyis lesz.
Nem is tudom mikor voltam ennyire fáradt, mint most. Amikor épp lehetne egy kis pihenő, mondjuk két nap, naná, hogy oda szervezek egy ruhavásárt, és két napig 30-40 kilós zsákokat cipelek megállás nélkül, árusítok, szervezek… De mégis, az is csak én vagyok. Ezt a Jucit most már ideje elfogadnom és megszeretnem 😊
Legyen a karácsony önazonos, békés és szeretetteli! Kerüljön az ünnep jó helyre a szívünkben! Ezt kívánom magamnak is, és mindenkinek!